Magamról

 

A Budapesti Tanítóképző Főiskolán végeztem 1988-ban. Négy évig dolgoztam tanítónőként, majd 1992-ben teljes titokban jelentkeztem  a Bálint György Újságíró Iskolába – miután szinte  biztosra vettem, hogy nem vesznek fel.
A felvételin még arról írtam, az az álmom, hogy tíz év múlva egy magazin – mondjuk a Nők Lapja -, újságírója leszek,  és portré interjúkat készítek. Ehhez képest három évvel később már a Mai Nap bűnügyi tudósítója voltam. Persze annak ismeretében, hogy tizenkét évesen már Mág Bertalan Megtörtént bűnügyek című sorozatát faltam, ez talán nem meglepő. Balogh Lajos, akit a százhalombattai rémként ismert meg az ország, rögtön az elfogása után interjút adott nekem. Ekkor szembesültem először azzal, hogy egy kifejezetten jó intellektusú ember is lehet kegyetlen gyilkos. Azt hiszem ez az ügy indított el igazából a bűnügyi tudósítói pálya felé. A mai napig nem találkoztam két ugyanolyan gyilkossággal, mert megkapargatva a felszínt, mindig kiderül, hogy a hasonlónak tűnő ügyek mögött is más-más emberi motivációk vannak.  Ez az, ami leginkább érdekel a bűnügyekben, az az ív, ami a születéstől a kegyetlen végkifejletig juttatja az áldozatot ugyanúgy, mint az elkövetőt.
Az újságírás, az oknyomozás nagyon fontos része az életemnek, a riportkönyvek azonban lehetőséget adnak arra, hogy műfaji és terjedelmi korlátok nélkül írhassak. Mondhatnám, hogy ebben teljesedek ki, de ez nem igaz, mert – annak ellenére, hogy az eddig megjelent könyveim kivétel nélkül kimagasló példányszámban fogytak vagy fogynak el – sok gyötrelmet okoznak ezek a feltáró munkák. Nehezen adom nyomdába a kéziratot, mert az utolsó pillanatig még változtatnék, jobbítanék rajta. Igazából soha nincs bennem teljes elégedettségérzés…
Mestereim: Montágh Imre, aki szó szerint megtanított beszélni, miután egy születési rendellenesség miatt  négyéves koromban még egyetlen mássalhangzót sem tudtam kiejteni, ezért óvodás sem lehetettem. Nyolcéves koromig foglalkozott velem. Ő szerettette meg velem a  magyar nyelvet annyira, hogy kilencévesen már szavalóversenyeken indulhattam. Újságíróként sokat köszönhetek egykori tanáromnak, Szigethy Andrásnak, aki elhitette velem, hogy tudok interjút írni, amikor egy órán úgy kérdezett az egyik interjú készítésének a körülményeiről, mintha  ő lenne a diák. Szavakkal nem lehet kifejezni, amit napilapos újságíróként Mátrai Tibornak köszönhetek, aki egészen 2009. július 6-i haláláig fáradhatatlanul gondozta a könyveimet. Az ő ötlete volt az is, hogy Ambrus Attila szökése után – három hét alatt – írjam meg a már készülőfélben lévő könyvet, és Én, a Whiskys legyen a címe. Később pedig újabb és újabb könyvek megírására bátorított emberileg és szakmailag egyaránt.
Hobbim a régiségek és a lakberendezés.